Az Igazság ön-álló,
S mégsem különálló.

Megnyilvánul, akként és ahogyan akarja,
Nem függ balgáktól, sem bölcsektől: Páratlan hatalma.

A szeretet túl lágy,

A szenvedély túl kemény.

Ha az egyiket elhagyom, 

A másikat megvalósítom.

Megnyílt titkos szemed Istenanyám,

Mikor elhagytam Önmagam, és megbánva mindent,

Hozzád rohantam oltalomért.

Tekinteted egyszerre volt képzelt és való,

Kegyelmed meghalad mindent, mi felfogható. 

Kezdjük ott, ahol a "part szakad".

Nincs jó és rossz karma, csak karma van. (Annak aki ily megosztottságban él).

Ez nem jelenti azt hogy ne lennének következményei egy tudatlanságból elkövetett rossz tettnek, vagy hogy jó tettünket ne gyarapíthatnánk (és ezáltal gyarapulhatnánk).

A világba elveszésről (ok-okozat-ba bonyolódásról) szólnék inkább. "Az ördög a részletekben erős".

A részletek töltik ki a lényeg szerepét emberi mivoltunkban, és a részletek mindenben fontosak, de nem valóak az igazság kifordítására. Túlokosság. S nem valóak a valóság felgyorsítására sem. Ki siet bennünk? Mi célból?

Ha valami fontos, arra felkészülünk..s bízunk..

De nem, ezek szörnyen fontos gondolatok, "túlélésre kondicionált" automatizmusok, a félelem különböző riogatásai, amiket olyan átéléssel játszunk el(persona), hogy környezetünk is rögtön "bevonódik"...jóváhagy..

Kollektív tudattalan ugyebár. A nagy tudatkatyvasz.

Hasonlóan működő környezetünk jóváhagyja teremtésünk. Illetve sorsrontó életszemléletünk:

A rohanást, az "időpénz" mantrát, és a "nincs időm semmire" formulát. Ez a gyengénk, s aki kicsit átlát ezen, az vagy hülye, akit megvetünk, vagy nálunk "hatalmasabb" akit szolgálunk/idealizálunk, esetleg utáljuk és szolgáljuk egyszerre, mert "nincs más választásunk". Olykor tényleg nincs. De ez csak a külvilágra igaz.

Folytatom:

Bizonytalanság, elszeparáltság, meg nem értés, ellenállás, itélkezés. Látszólag más más témák..EZ a gyökerük. Talajtalanság, és "tértelenség". "Csakénség". Idő jelenlét nélkül. Cél, út nélkül. Groteszk vad ambíciók, amikkel felcseperedő gyermekeinket felkészítjük a "nagybetűs életre". Persze Madáchnak igaza volt, de előbb a magunk "daimon-ját" kell célkeresztbe vennünk..Erre taníthat talán egy jó apa.. A mindennapok tiszta valóságában. 

De nem ez a jellemző.. A zavar uralmat akar, és folytonosan zavar. Keresi gyengénk, mint egy kísértő..és vannak gyengéink. 

Depresszió. Ó hogyan szabadulhatnék meg tőle úgy, hogy két kézzel kapaszkodom bele /kiváltó okaiba/, naivan kérdezhetnénk..:)

Pedig úgy tartják (a nem dogmatikus) hívek, felébredni egyszerű. 

Mi is a lényeg: Mindig az, ami éppen van. Tattata, ahogy Buddha mondta. A dolgok "ilyensége".

S ha ezt szemügyre vesszük könnyen belátjuk (helyes szemlélet), hogy a dolgok, ha hagyjuk őket annak lenni amik, "eléntelenülnek". (Anatman). S hogy mi van ebben az éntelenségben, vagy inkább fogalmazzunk úgy öntelenségben? Üresség (súnja). Ez az a pont, ahol sok nyugati visszafordul a Buddhaság keresésétől.

Nekünk csak az valódi, ami feltételekhez kötött (kézzel fogható), vagy amiről csak sejtjük hogy van (misztikum), vagy hiszünk benne (remény), mert egy nálunk "tisztább lélek" ezt kimondta, bebizonyította.

Az üresség megsemmisíti a keresőt, és ezt legtöbbünk nem akarja. "Ki szolgáljak, ha nem magamat"? Hallhatjuk magunkban az egó elszólását. "Szeresd felebarátod, ahogy tenmagad". Önző vágyaink hajtóereje viszont túlságosan telített. Inkább csak átcímkéznénk. "Legalább a dicsőség maradjon meg Nekünk". 

Sok mindenről nem akarunk tudomást venni, amíg a "megvilágosodást keressük".

Miért keressük? Általában azért, amiért bármi mást is keresnénk: Többet akarunk magunknak ebből, vagy abból.

Békéből, fényből.

Ha komoly is szándékunk, a halogatás a mindennapi beváltására szent célunknak életekig tartó akadályt gördíthet. Magunkat becsapni a legnehezebb kezdetben. De aztán.. Ha már belejöttél: A legkönnyebb. 

"Még ráérünk belépni az ürességbe", a nem-énbe. Az egyenlőség reánk szabott gyakorlatába.

A tiszta intelligenciába, ahol a vezetett és a vezető kettőssége megszakad.. (Eggyé válik).

Ezen a ponton dől el ki hol tart, ki mennyire gondolja komolyan a valóság megismerését, és az annak való alávetettséget.

A nehézség abban rejlik, hogy kiútra nincs lehetőség.

Az ember rájön, önmaga magának legnagyobb ellensége, és legjobb barátja egy személyben.

Dönteni kell. És minden pillanat döntés, ha nem is tudatos.

A dolgok ilyensége pedig a legtisztább tükör. Becsukhatjuk a szemünk, de magunkat nem csaphatjuk be.

Játszhatjuk a régi szerepet, a "zavart követőt", az "alázatos méltatlant", innen már nagyobb a tét, mint első álmaink a felébredésről.

Felébredünk, és azt látjuk: Dolgoznunk kell magunkon, miközben belül úgy érezzük "készek vagyunk".

Nem tudom tovább vinni ezt a fonalat saját szóval...egy idézet kéri magát ide:

"Amikor a kettőt eggyé teszitek, mentek majd be a Mennyek országába".

Ámen!

Egy fiú sétált, ráérősen a hévmegállóban. Várva a szerelvény beérkezését.
Motyogásra lett figyelmes..
Határozott, vagy inkább ideges panaszkodás volt ez,
ami az ő séta-tempójával volt kapcsolatos.
A fiú hátranézett, (már a sarkát taposták mértani pontossággal ismételve) és látta ahogy egy nyugdíjas korú asszony, egy félig-szívott cigarettát dob el maga mögé, és mintha direkt ügyességéből adódna, úgy húzza át rajta menet közben kocsiját, hogy a csikk ki is alszik.
Ő ezt nem látta, csak dünnyögött félig hangosan:

-Én nem tudom ezek a mai fiatalok milyenek(?!), - Mondta mély elégedetlenségében.
-Egyik mögöttem topog, másik előttem, jó hogy nem löknek föl(!!), vagy nyomnak össze(!!)...
Két vele egykorú barátnője várta őt ráérősen, egy padon ülve, az ő elégedetlenségét látva,s rögtön megerősítve:

-Mi van, nem hagynak ideérni? Jó hogy nem löknek a sín alá(!!) Mondták felváltva, cinikusan.
Leblokkolt a fiú, ez látszott logikát, magyarázatot kereső szemein. De nem reagált rögtön.
Csak rájuk nézett..5-10 másodpercig nézte őket, ahogy diskurálni kezdtek az előző szituációról, immár ügyet sem vetve a férfira.
Róla beszéltek:
-Na, ezek! Fiatalok, cöh(!!), én nem tudom milyenek ezek, se ide, se oda, vagy ez vak?!! 
Elégedetlenségükbe, egy kis gonosz elégedettség is keveredett, mivel tudatában voltak annak, hogy az "alany", hallja őket.
A legény nem fojtotta tovább magába, nagyanyja korú embertársai viselkedésének megvetését, s határozottan bekapcsolódott a mérgező légkörű "beszélgetésbe".
-Asszonyom, igen, én hátrafelé vak vagyok, de elöl van szemem, és ELŐRE: LÁTOK.
Úgy látom viszont, maguk előre sem látnak, még hárman együtt sem.

Közönyt magára erőltető reagálásuk cinikusan, de (akaratlanul is) elismerte a fiú pártatlanságát, és felvillanó "spontán bölcsességét":

-Fú de okos(!), hú de megmondta, hallod?! Hahh!!

A csend, ha kis időre is, de jelentőségteljesen beállt... 

A fiú nem érzett utálatot, még ha szigorúan is kezelte a nagymama korú hölgyeket.

Tudattalanságukat érezhetően nem azonosította Velük.
Nem ítélte meg őket, csak amennyire "szükséges" volt. Tisztázta a zavart önmaga, és azok számára is akik akarva vagy akaratlanul azt gerjesztették.
Ezen idős hölgyek életében, ez a pár mondat, hiánypótló irodalom volt, abban a pillanatban, a legtisztább forrásból. Béke legyen Velük! 

Szeretet, vagy önbálványozás...Béke, vagy harc? Néha megkell húzni a vékony, de fontos határvonalat.

A válasz(tás), nem kérdéses.

(Csak tisztán kell hozzá-Látni:)
 

Kérj egy koldustól (amit adni tud), s szívében hálával gondol majd rád.

Adj egy gazdagnak (amit tudsz), s fejében ezer (gyanakvó) problémát rág.

Sűrű és mély percek váltják, a sok eltékozolt órát:

Tervedben nincs hiba Istenem:

Ítéleted jó rám.

A csillagok ha egyesülnek, új Napot és Holdat szülnek.

Új Föld lesz a gyermekük: Rá álmodják végzetük.

Aztán szépen kiterülnek, a Föld alá bekerülnek:

Álom-világ, Tér-világ: Virágzik a Túlvilág...

Sok közül az Egy, s egyben a világ egésze is benned "a Vagyok”.

Velünk volt ha romoltunk, belé kapaszkodtunk ha összeomoltunk, a sóhajjal:

"Itt élek-halok".

Sok közül az egy, immár mind egyre megy:

Más terhed nincs, csak lélegzeted.

Megvilágosodik a világ, még ha fényezi is csak magát:

A tudat leveti magáról múltját, mint kinőtt és koszos ruhát.

-"Mikor a kettőt egyé teszitek, mentek majd be a mennyek országába".

A Jóga veleje, a Lét-igék Igája.

A figyelmet, lélekzet finom zablájával, a test (titkos) templomába „zárja”.

A fejben rekedt „régi rab” így megváltva felszabadul:

Nem irányít hangja többé, oly konokul, oly ravaszul.

A kereszt útja: Gondviselés, a Most szent közepében.

Bármi jön, vagy bármi megy: Elfogadod, éberen.

S mi más lenne hindu, rabbi vagy sámán-szerzet vágya?

Mint egyesülni az Élettel, mely a szív üstjét táplálja?

Tánc nászában, csend űrjében, átölelő tér hűsében:

Fényévé válni az örök Fénynek:

Formamentes szabad frigy ez, a test látszat-gyűrűjében.

Két tévedés, az „igazság” oltárán áldozná fel magáért, a másikát.

Kétséggé hasadott egység, rombolja tudatát-testét, görcsösen szorítva „igazát”.

Küszködve e harc hevében, a Lét halálos-táncává nemesül az (eldobható) élet.

A „minden”, „a semmitől” való félelmével egyesül: Majd megváltódnak egymás halálában:

A Béke nyer(t), „két egységben”, egy sosem vívott háborút.

A világ adhat okot panaszra.

A világ adhat okot szépre.

Olyan élvezetre, mi szívbe mar, majd észbe.

Keserű gyógyszer: Vidáman veszed be, és keseregve nyeled el.

Ha épp nem ő nyel el téged.

Ha elhiszed: Véged!

Ámbár meg is gyógyíthat, ha csak mértékkel tartod.

Dolgozol szívvel, és nem tartod markod.

Szereted, hívod, de nem „esel bele”:

Feneketlen idea, (csak) éhen halsz vele.